Miért zárkózottak a mai fiatalok? Miért nem beszélgetnek? Vajon mi a bajuk? – szegezik hozzám a kérdéseiket, a válaszokat kereső idősebb korosztályok.
Én mit gondolok erről 16 évesen? Nem tudom milyen volt az ő fiatalkoruk, hogy éltek internet, és telefon nélkül. Visszahallva, hogy milyen volt anno a lakótelepi élet.. a gyerekek reggeltől estig az udvaron játszottak, az idősebbek egy padon ülve beszélgettek. Még nem voltak kitéve a gyerekek az elektronikai cikkek húzóerejének. Ezt az időszakot hallván a mai gyerekek elintézik a tipikus – mégis akkor mit csináltak egésznap? Tök nagy szívás lenne telefon nélkül élni! – mondattal.
Szerintem pedig tudtak játszani egymással drága játékok nélkül is, tudtak beszélgetni egymással nyíltan. Ha adódhatna lehetőségem, hogy akár egy kisidőre is kipróbálhassam, milyen volt a szüleimnek régen, milyenek is voltak az igazi bandázások, mikor egész nyáron csak aludni jársz haza, mert a barátok folyton hívnak… na, hát az a mi úgynevezett Z generációnknak kimaradt. A mai gyerekek szinte tabletettel a kezükben születnek. Előbb indít el egy videót a youtube-on, mint hogy járni tudna, és ez lassan természetes lesz. Oktatjuk Anyut és Aput, mert nem olyan lendületesen kezelik a drága kütyüiket mint mi. Sokszor elhangzanak hasonló mondatok, mint „Anyám azt sem tudja, mit nyomkod össze a telefonján, olyan őskori, vágod!” Ez előnyt ad a gyerekeknek, hisz nagyon könnyen kijátszhatják a szüleiket. Számos olyanról tudunk, hogy azt sem tudják otthon mi az az instagram, de az iskolában és otthon is tündérnek tűnő lányka nem épp tizenéveshez illő képeket tölt fel magáról. Nagyon sok esetben ki sem derülnek otthon ezek a dolgok. Minden elektronikus, ebbe beleszülettünk. Sajnos képes úgy elmenni egy nyár, hogy alig látjuk a barátainkat, mert sokkal kényelmesebb egésznap otthon video-chatelni. Ez szomorú.. Nekünk már nem lesznek olyan nagy storyk az életünkről, mint azoknak, akik még jóval az internet előtt születtek.
Nagyon szeretek idősebbekkel beszélgetni, akikről sugárzik az élet, egy-egy visszaemlékezésnél, mikor elmesélnek jó pár őrültséget a fiatalkorukból. Mutatják a hegeiket és szinte kiül a boldogság az arcukra, hogy is szerezték és milyen jó is volt az a nap. Látni azt a mosolyt, ahogy újra élik az emlékeket, és ezt tovább adják, hogy legalább elméletben tudjam, mit is jelent élni. Több nézőpont is van erről! Van, aki azt mondja, milyen szerencsések vagyunk, hogy a tudás megszerzése pár kattintásnyira van tőlünk. Van, aki erre csak annyit mondd, hogy – mi is megtanultunk anno mindent, amire szükségünk volt. Én azt veszem észre, hogy sokkal lustábbak vagyunk. Az autó hazavisz, a kaja házhoz jön, tudunk otthonról dolgozni…de közben, meg sincs időnk semmire. Zavarodottak vagyunk, érzelmileg labilisak, és folyton fáradtak. A velem egykorú tizenévesek a zenébe menekülnek, ott megtalálják azt a fajta felszabadulást, amit máshol nem. Legyen az Rock, Hip-hop, Pop, Rap, szabad underground, jazz-soul-blues, mindent nagyon szívesen meghallgatunk, amiben van lendület, érzések.. mert ezekből ki vagyunk éheztetve.
A net talán a mi korosztályunk számára a legveszélyesebb. Még nem fejlődött ki az érdeklődési körünk, és rengeteg impulzus ér minket. Akár a facebookon, vagy az instagramon. Rengeteg profilba botlunk, ami szinte sugározza a tökéletességet. Vele minden rendben van, a munkája, a családja, a külseje. Azta! Neki aztán tényleg minden jó.. – gondoljuk ezt látván. Természetes, hogy mindenki a minőségi profilokat követi, hisz ott minden szép és jó. Az persze mindegy, hogy valójában senkinek nincs ilyen élete. Arról érdekes nem posztol mikor sír, mert elhagyta a barátja, vagy épp nézi a tükörben az oxigénhiányos bőrét, ami az agyon sminkelés következménye.
Miért csak az mutatjuk meg az életünkből, ami jó? Miért nem lehet felvállalni a gyengeségeinket, amivel nap, mint nap küzdünk? Aztán csodálkozunk, hogy a szerencsétlen fiatalok ostorozzák magukat, hogy elérjék ezt a fajta álomképet, amit mások vetítenek, hogy leplezhessék a saját önbizalomhiányukat. Ez csak egy pajzs, ők is emberek, a problémáikkal együtt. Amit nem kéne titkolni. Attól, hogy elnyomjuk, és nem beszélünk róla, még létezik. Mi meg csak kamillázunk, hogy merre tovább, mert ehhez a fajta élethez nagyon kevés kiskapu van. Amúgy is nehéz ez az időszak. A hormonok, az iskola, otthon nem értik meg őket, a szerelem sem jön össze.. és még sorolhatnám. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekünk a legnehezebb és senki problémája nem érhet fel ehhez.
Úgy gondolom nagyobb figyelmet kéne fordítani a gyerekekre, hisz egyszer ők is felnőnek és most alakul ki az értékendjük, érzelmi stabilitásuk. Ezekről mind beszélgetni kell. Nyitottnak kell lenni annak, aki beszél róla és annak is aki hallgatja. Nem mindegy, hogy érzünk!
2018. február 16. Györei Anna /photopin.com
